6 éves voltam mikor kikerültem a családomból az akkori anyám élettársa miatt.Nagyon megviselt a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni ami akkor történt 4-en vagyunk testvérek 3-an intézetbe kerültünk hálistennek egy helyre a legkisebb öcsénk az anyám élettása édes anyja kapta meg.Mikor bekerültünk az intézetbe reménykedtem hogy nem fog örröké tartani hogy ott maradunk,de sajnos teltek az évek és egyre idősebb lettem,de a remény mindig megmaradt bennem.Ahogy az idő telt úgy reménykedtem hogy ha lesznek gyerekeim és családom akkor jobb életük legyen mint amilyen nekem volt.18 éves lettem mikor kijöttem és bele vágtam a nagy életbe amiről nem tudtam semmit,kisebb nagyobb akadályokon keresztül mentem és most itt vagyok 30 éves és két csodálatos fiam van és egy szerető párom,reménykedtem és teljesült az álmom.Most megprobálok mindent megadni nekik amit én nem kaphattam meg és nem játékról vagy ajándékra gondolok hanem a törödésről,szerettetről,odafigyelésről beszélek mert ennél nincs jobb vagy szebb dolog ha boldognak látod a családodat.