zsuzsi87

6 éves voltam mikor kikerültem a családomból az akkori anyám élettársa miatt.Nagyon megviselt a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni ami akkor történt 4-en vagyunk testvérek 3-an intézetbe kerültünk hálistennek egy helyre a legkisebb öcsénk az anyám élettása édes anyja kapta meg.Mikor bekerültünk az intézetbe reménykedtem hogy nem fog örröké tartani hogy ott maradunk,de sajnos teltek az évek és egyre idősebb lettem,de a remény mindig megmaradt bennem.Ahogy az idő telt úgy reménykedtem hogy ha lesznek gyerekeim és családom akkor jobb életük legyen mint amilyen nekem volt.18 éves lettem mikor kijöttem és bele vágtam a nagy életbe amiről nem tudtam semmit,kisebb nagyobb akadályokon keresztül mentem és most itt vagyok 30 éves és két csodálatos fiam van és egy szerető párom,reménykedtem és teljesült az álmom.Most megprobálok mindent megadni nekik amit én nem kaphattam meg és nem játékról vagy ajándékra gondolok hanem a törödésről,szerettetről,odafigyelésről beszélek mert ennél nincs jobb vagy szebb dolog ha boldognak látod a családodat.

Mindig reménykedünk hogy a gyerekünknek minden jó legyen vigye valamire az életben,brobáljuk a jó ra nevelni,hogy majd késöbb meg tudjon állni a saját lábán is a nagy világban.Szeresd becsüld amid van és hogy családba nőhetsz fel,mert aki kiszakad a családbol valami ok miatt annak nagyon nehéz elkezdeni az életett plda ha nem a szülökkel nő fel a gyerek én intézetben nőttem fel ki kerültem és az életről nem tudtam semmit hogy álljak meg saját lábamon,hogy keressek munkát mellettem nem volt senki aki segítsen.Ezért reménykedek mindig hogy gyerekeimnek megtanicsak mindent boldogok legyenek.

Reménykedik minden ember akinek családja van és fölegakkor ha szegény egyik naprol a másik napra él.Mai világban nehéz boldogulni mindig reménykedünk hátha jobb lesz a következő napok.Kisfiam asztmás és reménykedek hogy kinővi mivel nagyon megviseli elég sokszor.elég sokszor voltunk már vele a korházba és még csak 2 éves.